Mi a közös a nyitó és záró kör, valamint a beavatási szertartások rendjében?

Miért van tréningen nyitó kör és záró kör, miért van a mesefoglalkozásokon beléptetés és kiléptetés, és ez a két témakör hogyan függ össze a beavatási szertartásokkal? A fenti kérdést biztosan nem lehet egy rövid cikkben megválaszolni, de mindenképp érdemes vele foglalkozni trénerként (főleg, ha valaki meséket is szeretne a repertoárjában tudni).

A nyitó kör egy pszichológiai értelemben vett rítus: kilépünk a megszokott, hétköznapiból és belépünk egy másik térbe, ahol valami olyasmi fog történni, ami a hétköznapiban nem biztos, hogy meg tudna történni. A jó nyitó kör segít megérkezni fejben és lélekben, kapcsolódni egymáshoz. Ha mindenki megszólal, az előkészíti a közös tanulást és segít átváltani a résztvevői szerepbe.

A záró kör ennek a szimmetrikus megfelelője valaminek a végén: lezárjuk a közös teret, visszalépünk a hétköznapiba.

A két kör között sokszor más szabályok érvényesek, létrejön egy bizonyos értelemben liminálisnak nevezhető tér, ahol tanulni, fejlődni, vakfoltokra rálátni lehet. Pont, mint Arnold van Gennep szerint a beavatási rítusokban, ahol az átmeneti tér egy olyan köztes tér, ahol az átalakulás történik.

Így, ha jól dolgozunk trénerként, akkor a nyitó kör és a záró kör között a résztvevők tudásában, hozzáállásában, készségeiben egy átalakulás megy végbe, és a nap végén nem ugyanaz az ember megy haza, mint aki reggel megérkezett.

(Néha ez nagyon konkrét mondatok formájában ölt testet: reggel elhangzik, hogy "na már megint egy kötelező oktatás, aminek nem sok értelme lesz" és délután meg azzal zárja a napot, hogy "nagyon sok inspirációt kaptam ma, lesz mind gondolkodjak".)

Akkor hogy is jönnek ide a mesék? Abban az átmeneti térben, ahol az átalakulás és a változás megtörténik, a mese tükröt tart, stratégiát mutat, segít kimondani nehéz érzéseket, megerősít, elgondolkodtat, összekapcsol.