Labirintusmászás

Az erdőben sétálva (még mindig a semmi közepén vagyunk…) egy különleges labirintusra bukkantam, ami az ösvény mellett volt, domboldalon, így ha végig akartam rajta menni (nyilván igen), akkor kicsit mászni is kellett hozzá.
A labirintust kövekből rakták ki, de a körülötte álló fák, a domborzat és a természet egyéb elemei is a részévé váltak, mintha az erdő maga is részt vett volna az alkotásban.
Ami igazán érdekes benne, hogy egyetlen bejárata és kijárata van, és nincsenek benne elágazások vagy rossz döntések.Ugyanazon az úton haladsz befelé, amelyiken aztán visszatérsz, miután elérted a középpontot. A középpontban pedig egy fatönk volt, amit lassan körbenőtt a moha és pár gombák.
Ahogy végigjártam, eszembe jutottak a mesék, hiszen a mesehősök is elindulnak egy úton, amelynek során nemcsak a világot, hanem önmagukat is egyre jobban megismerik.
A mesékben az erdő gyakran az ismeretlen, a próbatételek és az átalakulás helyszíne, ahol a régi tudás már nem mindig elegendő a továbbhaladáshoz.
A labirintus középpontja számomra azt a pillanatot jelképezi, amikor a hős eljut valami lényeges felismeréshez, megszerez valamit, amiért útnak indult.
De a mesékben sem ér véget a történet azzal, hogy a hős megszerzi a kincset vagy a tudást, mert a visszatérés legalább olyan fontos része az útnak, mint maga az indulás.És talán ez a labirintus legszebb üzenete is: visszatérhetsz pontosan ugyanazon az úton, mégsem ugyanaz az ember leszel, aki elindult.
Egy kicsit így vagyok minden nagyobb utazásommal - nem ugyanaz az ember megy haza, mint aki idejött. Az idő valahogy másképp telik, a pár nappal ezelőtti repülőutunk mintha hetekkel ezelőtt lett volna…
