Amikor a tréning nem feltétlenül a fejlesztésről szól

Életem egyik legemlékezetesebb tréningrésztvevője egy ötvenes férfi volt. Pályázatból finanszírozott tréning volt, és elképzelhető, hogy az előkészítés nem volt a legmegfelelőbb, mert azt ugyan tudta, hogy mire érkezik, de messziről sütött róla, hogy bárhol máshol szívesebben lenne. Az sem segítette a helyzetet, hogy a szabadnapján kellett részt venni, vagyis a szabadnapja helyett. Szakember volt a javából: úgy ismerte a gépeket, amiken dolgozott, mintha ő építette volna őket. Megszerelt rajtuk bármit, folyamatosan karbantartotta őket, becsukott szemmel is tudta volna kezelni őket. Egymillió éve dolgozott a cégnél, átélt több tulajdonosváltást, és rendelkezett azzal a magabiztos nyugalommal, hogy bármi lesz is, ő a helyén marad. Csak éppen a tréninget kívánta a háta közepére.

Szerettem volna magam mellé állítani, de a tréning elején az is kétséges volt, hogy egyáltalán hajlandó-e velem szóba állni. Nem volt renitens, nem volt nyíltan ellenséges, csinálta amit kértem, tőmondatokban válaszolt a kérdéseimre - de ezen kívül semmi, szinte rám se nézett, a szemembe pedig pláne nem.

Mivel egy tréningen én elsősorban a csoport érdekét nézem és ő nem hátráltatta ennek elérését, akár hagyhattam is volna figyelmen kívül, elszenvedi majd valahogy ő is, és én is. És lehet, hogy így is lett volna, ha szünetben nem keveredünk egymás mellé az udvaron.

Merthogy szünetben elkezdett beszélni, minden különösebb felszólítás, kérdés vagy bármi nélkül. Mindössze annyit tettem, hogy leültem mellé és mosolyogva köszöntöttem.

Kiderült róla nagyon sok minden, a hozzáállása a munkához (amivel semmi baj sem volt), az élethelyzete, a munkanapjaiban a nehézségek, a mentori munkájában a gyakorlat (mentorképzésen voltunk). A tréningen ezek az információk aranyat érnek, itt is meghatározták a további 4 nap eseményeit. Olyan muníciót kaptam, amit végig használni tudtam. Kiderült ugyanis, hogy emberünk egyedül érzi magát azzal, ahogy a mentori szerepről gondolkodik, és ahogyan mentorálja a hozzá kerülőket. Olyan gyakorlatot vezetett be és követ, amit a többieknek is kéne, de valahogy nem hajlandók rá, nem látják éltelmét, elvész a zajban, amit mond, és ő ebbe belefáradt, inkább nem mond semmit.

Így viszont már kizárt volt, hogy kívülálló maradjon a tréningen. Direktbe nem lehetett továbbra sem behozni, de a kapott információk, szemlélet, gyakorlat utalásokkal, neki szóló (és csak általa értett) megerősítő visszajelzésekkel be tudott kerülni a tréningre.

Nem gondolom, hogy elköteleződött volna amellett, hogy átadja a tudását a többieknek és aktívan részt vegyen a tréningen. De legalább nem az elszenvedés állapotában ülte végig a z öt napot.

De nem ezért ő az egyik legemlékezetesebb tréningrésztvevőm, hanem amiatt, amit a zárókörben mondott. Az gyakran előfordul, hogy a zárókörben elmondják, hogy ez volt életük legjobb tréningje (örülni szoktam neki, de tudom a helyén kezelni). De emlékezni jobban emlékszem arra, amit ő mondott:

"most is azt gondolom, hogy én jól csinálom a dolgom, de ez az 5 nap arra jó volt, hogy végre meg is bizonyosodtam róla, kaptam visszajelzést és megerősítést - ilyen nem fordult elő az elmúlt húsz évben."